TÉVÉS LEGENDÁRIUM

BODNÁR PISTI rendező
történetei

1. zenebutik
2. Az operencián innen
3. Közép Amerika
4. Máriapócs

 

Közép-Amerika

        Először is: Guatemala:
A megérkezés: nagyon hosszú repülőút után a déli órákban érkeztünk meg egy „mezőre” -  hosszú kifutópálya volt, és sokáig tartó tekergés után egy hangárhoz gurult velünk a gép, és mint egy vidéki vasútállomáson, egy kis bódéban volt az útlevél ellenőrzés. Már előre tudtam, hogy itt nagy kalandok lesznek! Egy mikrobusz várt minket, majd hosszú utazás után hangulatos kisvárosban kötöttünk ki: Chichicastelnango.
Nagyon tetszetős kis udvarház előtt álltunk meg – ez lesz a szállásunk. Düledező kapu, nem lehet bezárni, a szobák kicsik, és azoknak az ajtaját se lehet bezárni.
Az udvarban hihetetlen buja virágok, köztük néhány fa, és azokon nagyméretű pompás színes tollú papagájok hívatottak a házőrzésre. Ki is próbáltam: hirtelen benyitottam a kapun és hangos rikkantással jelzett az „ügyeletes” papagáj! Éjjel nyugtalanul aludtam, mert nálam volt a nagyértékű kamera, meg a hozzátartozó összes többi (kazetták, töltő, kábelek, mikrofon, stb.) Általában így utaztunk, én voltam a mindenes: operatőr, hangmérnök, technikus…
„A szerencse nálunk belső munkatárs” – ezt szoktam mondani, és így is lett! Holnap lesz az indián vásár. Már kezdik is a sátrakat építeni. Tobzódtam a forgatni-valókban! Másnap el is kezdődött a vásár. Nagyszerű élmény volt látni és fényképezni a hatalmas batyukkal a hátukon jövő-menő árusokat, az volt a tapasztalatom, hogy az egyetlen szállítóeszköz az ember, színes szőttesek, faragott indiánfejek, és gyerek, gyerek mindenhol! Húsvét előtti héten voltunk ott, és csodálatos élmény volt a téren a hatalmas katolikus templomban meglesni a katolikus szertartást középen az indián szertartással együtt! Hihetetlen! Természetesen nem mertem ott forgatni… Pedig nagyon különleges felvételek lettek volna.
Másnap irány tovább. A „Trans Amerika highway” nálunk egy harmadrendű útnak is elment volna! Ez az út szeli át észak-dél irányban a dél-amerikai kontinenst. Guatemala és Honduras határán kis gondunk támadt a magyar útlevéllel, mert nem tudták, hogy hol lehet ez a bizonyos Hungary. Szerencsénkre (!) volt a határőrbódéban egy I. Világháború korabeli Európa térkép és azon meg tudtuk mutatni, hogy merre található a mi hazánk. Elismerő hümmögéssel nyugtázták, hogy mégiscsak van olyan ország… Elképesztő kosz volt mindenütt, az egész út olyan volt, mintha valaki módszeresen az út mindkét oldalát nylon zacskókkal, meg egyéb szeméttel hintette volna be. Fél nap autózás után megérkeztünk Copan-ba. Ez egy maya város volt, és felfoghatatlan számomra, hogy hová tűntek a hétköznapi élet nyomai. Ezzel még sokat foglalkoztam, különösen Tikal-ban,  mert ott sok  épületmaradványt láttunk, és nekem rejtély volt, hogy ezek az épületek mi célt szolgálhattak. Tanulságos élmény volt látni, ahogy az őserdő visszafoglalja az eredeti territóriumát. Hibátlanul kifaragott kövek közt a buja fák és bokrok meg tudtak kapaszkodni és szét tudták feszegetni az építményeket! Itt láttam életemben először szabadon a fákon ugráló majmokat! A fiatal régészeknek ez valódi kincsesbánya, beszélgettünk is egy helyi régésszel, és ő elmondta, hogy zenét kutat abból a korból, ahonnan se kép, se feljegyzés nem maradt ránk. Csupán a szobrok némely töredékéből lehet következtetni, az ütős xilofon-szerű hangszerekre.
A következő állomás Costa Rica volt. Én gyűjtöm a külföldi rendszám- táblákat, és onnan származik a legbecsesebb darab! Az történt, hogy éppen forgattam a fővárosban egy esküvői menetet, és szerencsére(!) épp az orrom előtt esett le az egyik autó rendszámtáblája! Természetesen úgy tettem, mintha vissza akarnám adni, de észrevettem, hogy senkinek nem tűnt föl a csíny. Itt kell szót ejteni a közép-amerikai buszokról! A hazai graffitisek megirigyelhetnék azokat a fantáziadús és színes rajzokat, amelyekkel minden(!) busz fel volt díszítve. Pálmafák, Krisztusfej, dús keblű nők, amit szem-száj kíván! És úgy láttam, hogy egyáltalán nem lehet kilátni a vezetőülésból… Közelebb mentem és figyelmesen megnéztem, hogy mi a trükk: Egy féligáteresztő tükörfóliára van ráfestve az első szélvédőn a kép. Így hát a vezetőnek némi üggyel-bajjal ki lehet látni. De megéri a fáradság!
A következő ország Panama volt! Nagyon sokat olvastam gyerek-koromban erről a csatornáról, de elképzelni sem tudtam, hogy milyen valójában. Ott tudtam meg, hogy azért van zsiliprendszer, mert a tervezők kihasználták a földrajzi lehetőséget, merthogy nem kell 52 km-t csatornát ásni, mert van az ország közepén egy nagy tó, és azon lehet átvezetni a csatornát. És mert ez a tó kb. 8 méterrel van a tengerszint fölött, így csak akkor lehet használni a tengerjáró hajóknak, ha egy zsiliprendszeren föl tudják „emelni” a hajókat a tó vízszintjére. A víznyomással ellentétes irányban „spicc-szerű” mozgatható gátak zárják el a víz folyását. Úgy működik a csatorna, hogy a  szépen sorba álló hajókat egyenként egy kis „pilot”-hajó betuszkolja az első csatornába és ott kötélre veszik és kis nagyon harcias motoros fogaskerekű járművel végig vontatják a csatornán. Amikor a tóhoz érnek „szabadon engedik” a hajót és mehet útjára önállóan. Azt is megtudtam, hogy hogyan számítják ki a díjat amit fizetni kell a csatorna használatért: kiszámítják, hogy mennyibe kerülne, ha körbe kellene kerülni a dél-amerikai kontinenst, és annak a kétharmadát kérik. Még így is megéri mindenkinek! Azt is megtudtuk, hogy a nemzetközi hajózási könyvekben külön jel van arra, hogy átfér-e a hajó a csatornán, vagy nem. Azt is mesélték, hogy az amerikai haditengerészet csak olyan hajókat használ, amelyek átférnek a Panama Csatornán! A csatorna teljes hosszában amerikai katonai támaszpontok vannak, mert – elmagyarázták nekünk – hogy egy „tréfás” kedvű terrorista ha felrobbantaná az egyik zsilipet – hát kiszáradna egész Panama! Mert a középen levő tó az egész ország vízgyűjtője! A szállodában természetesen lehetett fogni az amerikai katonai TV csatornát, és pont vasárnap lévén, meg tudtam hallgatni egy katona-pap vasárnapi prédikációját. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy miről szólt a beszéd: „hazafias kötelességünk segítséget nyújtani ebben az országban meg védeni kell a nemzetközi hajózást”
Mondták, hogy hajnalban régi katonai szokás szerint ágyúszóval van az ébresztő. Nem voltunk restek, fölkeltünk fél ötkor, hogy forgathassunk a hajnali ébresztő-lövéseken. Volt a szállodának egy nagyon alkalmas tetőterasza, és oda mentünk föl várni a lövéseket. Csodálatos panoráma nyílt onnan és láthattuk a sorban álló hajókat is a csatorna bejáratánál.
Hazafelé indulva nagyon izgalmas repülő élményem volt, mert hatalmas zivatarban szálltunk fel, és körbe villámlott mellettünk. Gondolkoztam is: hogy „most próbára tétetik Faraday mester elmélete”. De végülis nem volt semmi baj és szerencsésen hazaérkeztünk. És nagyon érdekes Zenebutikot csináltunk.