A város a szemle lázában ég. Ezt írja az Újság, legalábbis. A megnyitón láznak nem volt nyoma, kevesebben voltak, mint szoktak, sok tévés volt, sokkal több, mint szokott /ez elsősorban annak köszönhető, hogy Sándor Pál nyitófilmjének nagyon sok munkatársa a Magyar Televízió dolgozója, a többiek meg voltak, vagy lesznek. Miután a filmet az RTL Klub támogatta, ez tulkép, érthető. Vagy nem? „Egy vérből valók vagyunk” Az ünnepség a s szokásostól eltérően jól pergett, a felesleges, de szükséges beszédek elég rövidek, és néha még frappánsak is voltak. Csak egyetlen hölgy ült valahol a hátsó sorokban, aki Hiller István beszéde közben hangos megjegyzéseket és oda nem illő kacagásokat engedett meg magának, de nem voltak követői, /szerencsére így elhallgatott, vagy hazament. Mielőtt a Szemle megkezdődött volna kiosztották néhány elismert és nagy művésznek, alkotótársnak az életműdíjakat. Nem volt jó látni, hogy mennyire túl vannak már a kamaszkoron, kivéve MÉTÉ ERZSI. A roskatag hajdani csillagok ünneplése próbált enyhíteni a szakma lelkiismeret furdalásán, amikor Fábri Zoltánra emlékezett, aki idős éveiben teljes elhagyatottságban festegetett, megkeseredve, és ahogy az In memoriam Fábri Zoltán c. montázs egyik szereplője mesélte, hajléktalannak nézték a fiatal, hangos és magabiztos titánok, amint ott ült a filmgyár portáján, csendben, elrévedőn. Pedig, feledhetetlen nagy filmeket hagyott ránk, ahol a színészi játék adta a drámát, a vágás mindig a mondanivalót szolgálta, semmi csillogás, csak nagyon feszes dramaturgia és pontosan kialakított mondanivaló.

Mert hiába a trendi vágás, a gyönyörűen fényképezett és kapkodott képek, a pattogóan rövid jelenetek, a számítógépes trükkök elegáns alkalmazása, a hiteles és megkapó jelenetek sora, a fantasztikus színészek csodálatos játéka, ha nincs forgatókönyv, ha a dramaturgia szétesik, ha a miértek nem pontosak, a a szereplők csak skiccek, frázisok maradnak. Mindezt, kitalálható, a Noé bárkája ürügyén mondom, Sándor Pál remek művész saját világa van, benne van az iskolai tankönyvekben, letette már azt az asztalra, amit kellett. Egy korosztály lányait elragadó Ódor Emíliától, a közbeszéd részévé vált ’kell egy csapat’- ig. A Noé bárkája azért egy rossz film, annak ellenére, hogy vannak maradós jelenetei, mert a dráma, a katarzis, az hiányzik, a vég kiszámítható és érdektelen. Előre tudom, hogy a végén majd megy a motorral és addigra valamelyikük meghal, vagy mind meghalnak, de az biztos, hogy a remény az hal meg utoljára.